Az áruházi fogócska

Egyszer csak történik valami, és az idő úgy dönt, hogy elhagyja lusta, tejlefetyelő életét, és vadászni indul. Kitárja nagy karjait és bele-belenyúlkál az emberek életébe. Megáztatja kicsit itt, leégeti kicsit ott, majd teremt valamit, amivel az embert játékra hívja.

Játék az időnek, hisz minduntalan igyekszik elkapni az embert, aki különböző eszközökkel védekezik ez ellen. Elbújik kabátja, kesztyűje, sapkája alá, s kinek némi fejszőrzet kilóg a teljes takarásból az idő ráveti magát és fehéren megjelöli, csak hogy mutassa hatalmát. Az ember meg csak menekül, bújkál. És itt jön képbe a fogócska szabályrendszere, mely szerint a menekülő félnek szükség esetén kell egy hely, ahol biztonságban tudja magát. Ez a ház. Lehet egy fa, egy kő, esetünkben azonban egy pláza bejárata jelzi, hogy „EMBER, ide bújj, megvédelek téged, ha megfizeted a díját”.

Az idő meg kénytelen kelletlen, farkas módjára próbál a házba férkőzni, hogy mi kis malackák mind felkerülhessünk az asztalra, almával a szánkban, mely inkább dísznek, mintsem fogyasztásra került oda. A ház azonban erős, nem adja magát, így az időjárás cselhez folyamodik, és bakancsainkat, csizmáinkat mini trójai falovakként használva jut be, s bár eközben ereje csökken, ha megfelelő mennyiségű lovacska kopogtat az ajtó közelében még egy-egy embert elkaphat. A fogó győzelmét megcsúszott cipők, a fenéktájon a kabátra kerülő sárfoltok, és a magyar nyelv legszínesebb ékköveinek égbe kiáltott változatai jelzik.

Így hát, ahogy egyre többen szaladnak a házba menedékért, úgy nyújtja baljós karját egyre beljebb az idő, és kapaszkodik rá a bokádra. Meg-megingatja alattad a talajt, és a bambákat, óvatlanokat váratlan helyváltoztatásra készteti.

De mit tehet az ember? Változtatunk a szabályokon. Mi van akkor, ha a csúszás jelensége, már nem is a fogó győzelmét jelzi? Elmondhatjuk, hogy nyertünk, hiszem mi vártuk a havat. Felmegyünk a hegyekbe, és jól hasznot húzunk belőle, így örökre miénk a győzelem és az irányítás tudata.

Ennyit rólad tél, gyenge vagy!